A bocsánatkérés nem szégyen!

A kilencvenes évek elején, amikor az egyetemre kerültem, amint ittam ütöttem . Sajnos a csibészvér már akkor bennem volt rendesen. Kilógtam a sorból evvel a viselkedésemmel az egyetemről, de ellenem senki nem mert tenni.
Erről a bejegyzésről jutott eszembe az én gólyabálom, ahol híven magamhoz megcsináltam a balhét! Nem kellett volna, elismerem most már, de akkor ez volt a haveri társaságomban a menő (ők persze nem egyetemisták voltak, de nem is bűnözők).
Volt egy nagyon szép kis barátnőm, K. Dóra. (nagyon szerettem, a teljes nevét nem akarom nyilvánosságra hozni) – szilánkosra törtem az orrát! A nyitótáncot végigtáncoltuk, azonban utána eltűnt egy másik sráccal. Akkor nem volt még mobiltelefon, így nem tudtam utolérni, csak idegesen fel és alá rohangáltam és üvöltöztem mindenkivel. Egyszer aztán előkerült a kis ribanc! Szólni sem tudott, látta a fejemet, hogy tiszta vörös. Csak annyit mondott, hogy félreértem, mire én dühömben többször orron csapdostam az öklömmel. Ömlött is rendesen az orra vére, még az ügyeletre is el kellett szállítani, ott azonban hamar elállították a vérzést, de az orra szilánkosra tört, így egész életében kénytelen megszenvedni, azért mert akkor Almás Lászlóval beszélgetett (aki hajtott rá). Nem alaptalan a vádam, mert kiderült, hogy Almás László szerelmet vallott neki! Mivel az egyetemről való kicsapás réme fenyegetett a kis affér miatt ezért barátaimmal elverettem Almás Lászlót, akinek a lába tört el. Azt hiszem megérdemelte a kis köcsög! Nem olyan rég láttam a faszkalapot, nem akart megismerni az utcán, iszkolt előlem, de én meg utána somfordáltam és ráüvöltöttem, hogy bocsáss meg baszd meg! Majd pofán köptem!
Íme, egy példa, hogy lehet bocsánatot kérni, nem kell szégyellni azt!